TEL-AVIV

1956. október 20.

D-nap mínusz tíz

A miniszterelnök házikója az egykori német kolóniából maradt vissza. Föltűnés nélkül húzódott meg Tel-Aviv északi szélén, a túlméretezett honvédelmi központ közepén. Elérkezett az éjfél. Aztán elmúlt. A látogatók áradata lassan elapadt.

  Dávid Ben Gurion most végre egyedül üldögélt. Hajnal óta először nyílt alkalma arra, hogy zavartalanul elgondolkodhasson. Az íróasztala mögött ült, előtte elnyúlt a zöld posztóval borított, hosszú tárgyalóasztal. Szétnyomott cigarettacsikkek hegyei magasodtak a hamutartókban. A gyümölcsöstálakban gyümölcstetemek: bámuló alma- és körtecsutkák, szőlőmagvak, banánhéjak és barackmagvak. A félig üres szódásüvegekből már eltűntek a buborékok, sok üveg rendetlenül, elborulva hevert, mint egy szakasz kereszttűzbe került katona.

  Megjött a takarítóbrigád, két katonafiú és két katonalány, egyenruhájukon a biztonsági ellenőrzés jelvénye jelezte, hogy a legtitkosabb kategóriába sorolt helyekre is beléphetnek. Lábujjhegyen óvakodtak be, aztán nekirontottak a zűrzavarnak.

  – Hozhatok valamit… egy kis teát? – kérdezte az egyik lány.

  Ben Gurion megrázta a fejét. Busa feje volt, alacsony, potrohos testén még nagyobbnak látszott. A búbja tar volt, körös-körül pedig bozontos, hófehér sörény meredezett a szélrózsa minden irányába. A pufók angyalarcon megtévesztően békés kifejezés ült.

  – Hová valósiak vagytok? – kérdezte.

  – Marokkóba – mondta az egyik lány.

  – Romániába. Mikmoret mosavban lakom.

  – Dél-Afrikába. A családom Haifában él – mondta a másik lány.

  – Én szabre vagyok, Ginoszár kibucból.

  – Jigal Alon kibuca – jegyezte meg Ben Gurion.

  – Az – mondta büszkén a katonafiú.

  Ben Gurion feje elbillent, a szeme lecsukódott. Utolérhetetlen mestere volt az alkalmi szunyókálásnak, soktucatnyi cionista konferencián fejlesztette tökélyre tudományát. Amikor a takarítóbrigád távozott, már majdnem hajnali kettőre járt.

  Az Öreg szeme megrebbent, a tekintete megállapodott az egylapos dokumentumon, mely az aláírására várt, arra, hogy jóváhagyja a Kádes-hadműveletet, mellyel hadba viszi ifjú nemzetét. Mindössze nyolc éve, hogy aláírt egy másik dokumentumot, az önálló államiságot kikiáltó büszke nyilatkozatot. Elérkezik-e majd a kilencedik nemzeti születésnap, vagy pedig iszonyatba torkollik ez az egész, mint valami bibliai ostrom, a végén egy országos mészárlás vérfagyasztó jeleneteivel?

  Az elmúlt három hét eseményeinek gyorsasága és intenzitása lidércnyomásos volt: titkos megbeszélések Párizsban a franciákkal, majd később az angolokkal, titkos megállapodások a közös hadba szállásról… a nagyvilág katonai akadémiáin és szakiskoláiban kiképzett izraeli tisztek visszatérése… a tartalékosok behívása… a Kalkilia elleni, kis híján katasztrófába torkollott támadás, elhitetendő a világgal, hogy a fő ellenség nem Egyiptom, hanem Jordánia… a francia felszerelés megérkezése pótalkatrészek nélkül… napról napra fokozódó nyomás Eisenhower és az amerikaiak részéről… baljós fenyegetések az oroszoktól…

  A Kádes-hadművelet. Milyen ezoterikus elnevezés, gondolta Ben Gurion. A bibliai hely a Sínai-félszigeten, ahol a Mózes vezette vándorlás során a zsidók megállapodtak egy időre…

  A Kádes-hadművelet sikeréhez csodák egész sorára lesz szükség. Minden elemzés ugyanarra az ijesztő eredményre vezetett: Izraelnek az első négy nap alatt meg kell nyernie a háborút. Egy elhúzódó konfliktus, amelybe minden arab nemzet belépne, katasztrofális volna.

  Egyetlen kis ország sem indít háborút valamelyik nagyhatalom támogatása nélkül. Dávid Ben Gurion azonban úgy érezte, hogy Izrael partnerei: Anglia és Franciaország visszariadnak majd, magára hagyják a létszámban, fegyverzetben gyöngébb Izraelt.

  Izraelnek az első négy nap alatt meg kell nyernie a háborút!

  Ahogy közeledett a támadás napja, a „D-nap”, mindennel baj lett, amivel csak baj lehetett. A szertári szolgálat jelentései jószerivel a kétségbeesésbe taszították az embert: nincsenek tartalék acélhálók, amiken a járművek átgördülhetnének a sivatag mohó homokján… öreg harckocsikat beleznek ki, ezzel is tovább fogyasztva az ellenfélénél amúgy is gyöngébb páncélos erőket… a Belgiumból kapott fegyverek nem felelnek meg a specifikációnak… a lánctalpas járművekhez nincsenek szűrők, amelyek visszatartanák a sivatag fojtogató porát… kevés a lánctalp, a lánc, a görgő, a csörlő, az összkerék-meghajtású teherautó, a javítóállomás, az akkumulátor, az ékszíj… második világháborús, robbanómotoros gépekből álló ósdi légierőnek kell szembenéznie kétszer annyi, legújabb típusú egyiptomi MiG-gel… nincsenek légvédelmi ütegek, amelyek megvédhetnék a városokat a lengyel és cseh „önkéntesek” vezette egyiptomi bombázóktól…

  A dandárparancsnokok kétségbeejtően egyszerű instrukciót kaptak. A lényege ez volt: „Megvan a feladatotok. Akármilyen ellenállással találkoztok, három nap alatt el kell érnetek a Szuezi-csatornát! Ne kérjetek erősítést vagy utánpótlást, mert nincs!”

  Még rosszabb volt az az állandó, mardosó belső meggyőződés, hogy a britek és a franciák ki fognak szállni. Ezzel pedig friss egyiptomi hadosztályok válnak szabaddá, amelyek megerősíthetik a Sínai-félszigetet. Ha Franciaország és Anglia nem bombázza szét az egyiptomi repülőtereket, Nasszer az izraeli városokra küldheti a szovjet gyártmányú bombázóit…

  Négy nap alatt meg kell nyernünk a háborút!

  Két dandárnak több mint százhatvan kilométert kell megtennie a csak félig-meddig föltérképezett pusztaságon át…

  …És a 7. zászlóaljt, az Oroszlán-zászlóaljt a Sínai-félszigeten, mélyen az ellenséges vonalak mögé kell ledobni, áldozatként odavetni, kitenni a katasztrófának! Az Öreg hosszú órákon át vitatkozott Móse Dajannal, a vezérkari főnökkel, próbálta lebeszélni arról, hogy az Oroszlán-zászlóaljt a Mitla-szoros közelében dobják le. Dajan azonban hajthatatlan volt. Ez lesz az egész hadművelet kulcsa, az a manőver, amellyel először megzavarhatják az ellenséget, majd pedig útját állhatják az egyiptomi erősítésnek. Amikor a dandár találkozik a zászlóaljjal, az egyesített haderő megindul dél felé, hogy fölszabadítsa a Vörös-tengerhez vezető kijárót. Igen, nagy a kockázat – de próbáljon valaki háborút indítani kockázat nélkül!

  Kinyílt az ajtó. Jákob Herzog, Ben Gurion bizalmasa és a hadjárat dolgaiban legközelebbi tanácsadója lépett be, mellette Natasha Salamon. Herzog sápadt képű, tudós külsejű férfi volt, ír zsidó, az askenázi főrabbi fia, kitűnő vallási és jogi elme. Odatette az Öreg elé a legújabb híreket és a napi összefoglalót.

  Natasha Salamon is az asztalra tett egy iratköteget, a franciák üzeneteinek fordítását. Natasha még ebben a hajnali órában is szívet melengető látvány volt. Azok közé a nők közé tartozott, akiknek a szépsége új dimenziót kap a fáradtságtól, érzékiség sugárzik a szeme alatti sötét karikákból, mintha egy szeretkezéssel töltött nap merítette volna ki, Natasha maga volt a lágyság, elütött a kémény szabréktől és kibucbeli asszonyoktól a maga közép-európai ápoltságával, melytől a blúza selyme mintha beterítette volna körülötte a terepet, és hajnali két órakor is harsányan hirdette volna, hogy „nő van itt!”. Egy szinte már feledésbe merült emlékkép suhant át az Öreg agyán… egy lány, egy régi lány. Mik nem jutnak az ember eszébe egy ilyen pillanatban!

  Ben Gurion a kezébe vette az összefoglalót, de már fáradt volt a szeme. Odanyújtotta a papírokat Natashának, intett a lánynak, hogy üljön le, aztán blokkfüzetet és tollat vett a kezébe, hogy jegyzetelgessen, amíg a lány olvas.

  A britek roppant óvatosak voltak, roppant tartózkodóak, és csak fokozták Ben Gurion bizalmatlanságát. Herzog megpróbálta rendezetten összefoglalni a nap történéseit, de az újabb és újabb események máris rájuk tornyosultak.

  A Szovjetunió és Amerika egyaránt a saját gondjaival birkózik. Az Egyesült Államokban néhány nap múlva elnökválasztás lesz, ez hagyományosan jó időpont arra, hogy készületlenül találják Amerikát.

  Lengyelországban és Magyarországon is lázadás van készülőben a szovjetek ellen. Budapesten a diákok már tüntetnek, és fokozódik a nyugtalanság. Az izraeli hírszerzés becslése szerint Budapestre napokon belül be fognak vonulni a szovjet harckocsik.

  Herzog arra számított, hogy ezek az események némi előnyhöz juttathatják Izraelt. A Szovjetunió és Amerika esetleg lassabban reagál majd az Egyiptom elleni izraeli támadásra. Ha Izrael diplomáciája három napig húzni tudja az időt, hadereje elérheti a Szuezi-csatornát, és ezzel Izrael részéről a háború véget is ér.

  Amerika azonban minden bizonnyal föl fog háborodni azon, hogy a két leghívebb szövetségese, Anglia és Franciaország anélkül kezdeményezett katonai akciót, hogy tájékoztatta volna. Ami pedig a szovjeteket illeti, nekik kutyakötelességük lesz nagy patáliát csapni egyiptomi klienseik kedvéért.

  – Van valami, ami még hátravan, Jákob? Valami… akármi…?

  Herzog rámutatott a dokumentumra, mely elindítja a Kádes-hadműveletet.

  – Egy aláírás – mondta.

  Ben Gurion azonban nem engedett, tovább kurkászott az aprócska részletek után, nehogy elnézzenek valamit. Mindig ugyanoda lyukadtak ki. Gamal Abdel Nasszernek, az egyiptomi elnöknek teljesen a fejébe szállt a dicsőség. Rátette a kezét a Szuezi-csatornára, elzavarta az angolokat és a franciákat. Lezárta az izraeli hajózás előtt a Sínai-félsziget csücskénél levő Tīrān-szorost. A Gázai övezetet egyetlen hatalmas terroristabázissá alakította, ahonnan jóformán minden órában megsértették az izraeli határt. Gigászi hadsereget összpontosított a Sínai-félszigeten, állig fölfegyverezve orosz fegyverekkel. A dolog lényege az volt, hogy Izraelnek nincs más választása, mint a katonai akció – akár az angolokkal és a franciákkal, akár nélkülük.

  Ben Gurion odafirkantotta a nevét a papírra. Országa hadba lépett!

  – Van még valami? – kérdezte.

  Herzog eléje tett egy aláírandó följegyzést.

  – Mi ez?

  – Egy apróság. Engedély Gideón Zadoknak, hogy a Sínai-félszigetre menjen egy előrevetett egységgel. Már régen szólt, hogy ha bármikor sor kerül valami nagyobb szabású akcióra, megfigyelőként szeretne részt venni benne. Anyagot gyűjt a könyvéhez.

  – Rosszul emlékeznék? Nem vett részt a kalkiliai támadásban?

  – De – mondta Herzog. – Zakariás és Ben Ásér egyaránt úgy nyilatkozott, hogy nagyon jól viselkedett az éles helyzetekben.

  – Milyen a biztonsági besorolása? – kérdezte Ben Gurion.

  – Már az itteni látogatása elején rájöttünk, hogy olyan helyzetben van, hogy nagyon értékes információkat továbbíthat az amerikaiaknak. Behám és Pearlman is hamis értesülésekkel etette a Ramon rakétáról meg a haifai atomerőműről. A tőlük kapott adatokat könnyen nyomon lehetett volna követni, ha Zadok tovább adja őket az amerikaiaknak. A fiúknak semmi aggályuk sincs. Azt mondják, nem jelent biztonsági kockázatot. Én magam is kezeskedem érte, de azt hiszem, Natasha tudja a legjobban megítélni.

  – Natasha?

  – Gideón Zadok közénk tartozik – mondta a nő. – Már öt-hat sivatagi és határvidéki őrjáratban vett részt az Oroszlán-zászlóalj egységeivel, ők szintén tűzbe teszik érte a kezüket.

  – Hát akkor miért ne? – mondta Ben Gurion. – Derék fiú. Kedvemre való. Fura elképzelései vannak, hogy miért nem telepszik le Izraelben. Majd ráveszem, hogy meggondolja magát. És… ki tudja, talán olyan könyvet ír, amely fontos lesz nekünk. – Az öreg odafirkantotta a kézjegyét a följegyzésre. – Kihez osztjátok be?

  – Azt hiszem – mondta Natasha –, ha Gideón ismerné a haditervet, azt akarná, hogy az Oroszlánokkal dobjuk le a Mitla-szoroshoz.

  – Ez az, ami nem tetszik nekem ebben az egészben – szólt közbe Herzog. – Végül is amerikai! Ha koporsóban küldjük vissza Eisenhowernek, csúnya incidens lehet belőle.

  Ben Gurion eltöprengett.

  – Megillet minket egy szerényebb fajta Hemingway. Küldjétek csak oda az Oroszlánokkal! Elvégre író. Az élet sűrűjében a helye. Isten a megmondhatója, nem ír úgy, mint Hemingway, de ahogy hallom, ivásban fölveszi vele a versenyt.

  – Ezt tanúsíthatom – mondta Natasha.

  – Nehogy valami komplikációba keveredj azzal a fiúval! – mondta az öreg.

  – Már késő – mondta Natasha.